19. fejezet - memories

Na hát itt az új rész :oo. xdd viccet félretéve fáradtan, de 2000 oldalmegjelenítésnél többel jelentkezem. Remélem ez a rész is tetszeni fog, szóval olvassátok csak, aztán komizzatok pls. :D 
UI.: bocsi, ez a rész kissé hosszú lett, és unalmas is. 

Ófii07: szintén köszi a komid :D <3 itt a kövi, remélem tetszik :D
Dinaa L: köszi :D :*

*Emily*
Mielőtt nekiálltam főzni, gyorsan felhívtam Louist, hogy 7-re jöhet át. Húslevest és rántott csirkét csináltam hasábburgonyával. Tudom, kicsit általános magyar ételek, de hisz onnan származok, nem de? Desszertnek tiramisut készítettem, ami az egyik kedvenc süteményem. Már fél 7 volt mikor az órára pillantottam, ezért megterítettem az asztalt 4 személyre, majd felmentem átöltözni. Felvettem egy szoknyát és magassarkút, aztán kisminkeltem magam. Pár perc múlva csengetésre lettem figyelmes, de apu bekiabált, hogy kinyitja, ezért tovább készültem.
-Kicsim, itt van a barátod! - kiáltott fel Christine. Kicsim? (-.-)
-Megyek! - szóltam vissza kedvesen. Ma nem fogom neki megszerezni azt az örömöt, hogy bosszanthasson, mint amikor főztem. Már ezalatt a két óra alatt -mióta itthon vagyok- megutáltam Christinet.

*Louis*
-Srácok, én elmentem, majd jövök! - kiáltottam fel az emeletre a fiúknak, mert már háromnegyed hét volt. Visszakiabáltak egy "Szia"- t, így már indultam is. Pár perc alatt a világoskékre festett házhoz értem. Becsengettem, és azt hiszem Emily apukája nyitott ajtót.
-Jó napot, Louis Tomlinson vagyok! - nyújtottam kezemet.
-Tomas Parker! - mosolyogva fogott velem kezet. -Gyere be! - kérését teljesítve beléptem, de Em még nem volt lent.
-Kicsim, itt van a barátod! - kiáltott fel Emilynek az apja barátnője. Hát... tényleg nem a korosztálya.
-Megyek! - kiabált vissza kedves hangon a barátnőm. Pillanatok elteltével kopogást hallottunk, amit Em cipője okozott. Egy gyönyörű ruhában jött le, arcán halovány sminkel, haját pedig hagyta, hogy vállára omoljon.
-Meseszép vagy kicsim! - öleltem meg, majd nyomtam egy puszit az arcára.
-Köszönöm Louis. - mondta, majd megcsókolt, utána pedig egy gúnymosolyt küldött az apja felé. Nem értettem, miért viselkedik így. -Üljünk le enni. - vezetett minket mosolyogva az étkezőbe.
*******
-Nagyon finom volt. - dicsértem meg Emily főztjét.
-Köszönöm. - vágta rá egyszerre Emily és Christine.
-Khmm... én főztem. - mosolygott erőltetetten a 'mostohájára'.
-Igazad van, ne haragudj. - követte Emily példáját.
-Nők. - sóhajtott Tomas, mire én elnevettem magam, a lányok pedig sértődött képet vágtak.
-Én is szeretlek Louis. - állt fel diadalittasan Em az asztaltól, majd összeszedte a tányérokat.
-Tudod, hogy én is. - mosolyogtam rá. -Megyek segítek. - álltam volna fel az asztaltól, de Emily apukája visszahívott. Elküldte Christinet segíteni, majd rátért a lényegre.
-Tudod, sohasem kedveltem a lányom volt barátait. Például itt van Brice... - kezdett bele a hegyi beszédbe.
-De ők nem jártak. - szakítottam félbe, mire kaptam egy becsmérlő nézést. -Elnézést.
-Semmi gond. Tudom, hogy nem jártak, de nem kedvelem az a fiút. Te viszont nagyon kedves vagy a lányommal, de nem szeretném, ha összetörnéd a szívét. - nézett rám jelentőségteljesen.
-Ígérem, hogy nem fogom. Szeretem a lányát. - mosolyodtam el, mert beugrott egy emlék.

-Valóban szeretsz? - tette fel a nem várt kérdést.
-Nem tudom... azt hiszem. - hajtottam le a fejem.
-Ettől függ a döntésem. - mosolyodott el.
-Akkor igen. - nevettem fel.
-Akkor nem megyek.
-Akkor nem szeretlek. - röhögtem el magam.
-Így mégis megyek! - csapott bele a tenyerembe, én pedig megszorítottam azt, majd közelebb rántottam magamhoz.
-Tényleg beléd szerettem. - suttogtam.

-Még egy dolgot kérdezhetek? - szakította félbe nosztalgiázásomat.
-Persze. - válaszoltam határozottan. Ekkor feltett egy kérdést, amire hirtelen nem tudtam válaszolni, és meg is lepett. Igaz egy apuka biztos csak ilyenekre kíváncsi, ha a lányának barátja lesz.
-Lefeküdtetek már? - kérdezte egyből. Elgondolkoztam, majd gyorsan válaszoltam.
-Nem. - vágtam rá határozottan, mire a lányok jöttek be a konyhából. Megint előjött egy emlék a kérdéstől.

-Neked most csajoznod kéne...! - gondolkozott hangosan Emily. A nappaliban a kanapén ültünk, és néztük a kikapcsolt tv-t.
-Azt hiszem azt csinálom. - mosolyogtam, majd közelebb hajoltam és lágyan megcsókoltam. Ő visszacsókolt, majd a lágy csókból egyre hevesebb lett. Felemelt az ölembe, majd felvittem a szobámba. A szoknya már nem volt rajta, mikor észbe kapott és eltolt magától.
-Louis! Tiszta részegek vagyunk. Te felejteni akarsz... semmire nem emlékeznénk holnap... vagyis ma. - javította ki magát, mert már hajnali 3 volt.
-Igazad van... ne haragudj! - kaptam észbe én is, majd végig mértem.
-Tomlinson! - ütött vállba, majd visszahúzta szoknyáját, mire kajánul elmosolyodtam. Bennem sokkal több alkohol volt.

-Mi nem? - mosolygott rám Emily, majd az ölembe ült.
-Soha nem hagynálak el. - nyomtam egy csókot ajkaira.
-Gyere, megmutatom a szobámat. - fogott kézen, majd felráncigált az emeletre.

*Emily*
-Hűű, csinos, otthonos. - mosolygott Louis, mikor körbeszemlélte a szobámat. Megakadt egy poszteren, amin a fiúk voltak, az ő feje köré pedig egy szívecske volt rajzolva. -Az mikori?
-Őőő... kb. 2 hónapos. - hajtottam le a fejem. Most rájött, hogy én már akkor szerettem... hupszikaa. Elmosolyodott kijelentésemen, de nem válaszolt semmit.
-Amúgy apud tök jó fej. - nevette fel.
-Mit csinált? - kérdeztem kissé idegesen, mégis csak ismerem a saját apám.
-Hát mondta, hogy bír meg, hogy ne törjem össze a szíved. - de itt megállt egy kis darabig. Tudtam, hogy nem végzett a mondandójával. -És megkérdezte, hogy lefeküdtünk-e már. - kuncogott.
-Édesistenem... és te erre? - fordultam felé egy pillanatra.
-Hát mondtam, hogy nem. Akkor jöttetek be Christinevel. De... igazából majdnem. - jött közelebb, majd kezeit a derekamra helyezte.
-Részegek voltunk Louis. - nevettem fel, mire Chris és apu nyitottak be az ajtón.
-Mikor voltatok részegek? - vont felelősségre apu. -Nyugi nem hallgatóztunk, csak gondoltuk szólunk, hogy gyertek le... ezt a mondatot pedig elcsíptük. - tette a végégre mosolyogva.
-Semmikor apuci, semmikor. - röhögtem el magam, majd a nappaliba vettük az irányt. Beszélgettünk és ittunk egy-két pohár bort, ami talán apu jelenlétében is megengedett.
-Louis, nem alszol ma itt? - kérdeztem a kanapé másik végében ülő barátomat. Christine láthatóan flörtölni próbált Louissal, ami nálam kiverte a biztosítékot. Persze ezt Lou is észrevette, mert néha egy "Ments meg" -et küldött felém, természetesen csak tátogva. Kérdésemmel én lettem az egyetlen mentsvára.
-De szívesen, és elég fáradt vagyok, úgyhogy mehetnénk is. - kelt fel egyből a kanapéról. Nevettem egyet, majd felmentünk az emeletre.

*Louis*
Mivel nem számítottam itt alvásra, ezért csak egy boxer volt rajtam, Emily pedig csak egy bugyit és egy hosszított pólót vett fel.
-Tényleg fáradt vagy? - kérdezte, miközben befeküdtünk az ágyba.
-Nem... de ki nem állhatom ezt a nőt. - sóhajtottam.
-Hát... én mondtam. Csak egy kicsit volt feltűnő, hogy mennyire rád mászott. - fordította oldalra a fejét, amit egyből visszahajtottam.
-Hmm... csak nem féltékeny valaki? - mosolyodtam el.
-Erre? - értetlenkedett, közben pedig az alsó szint felé mutatott.
-Elég csinos, meg kell hagyni. - húztam az idegeit.
-Köszi Louis... - fordult kifelé.
-Tudod, hogy csak vicceltem. Nekem csak te vagy szép, senki más. - öleltem át a derekát, mire végre visszafordult.
-Tényleg? - mosolygott rám.
-Igen. - mondtam és, hogy biztosítsam kijelentésem, egy hosszú csókot nyomtam ajkaira. Pár perc múlva elaludtunk.

*Eközben a fiúknál*
*Harry*
Pár perc alatt beértünk a kórházba... igen, kórházba kellett mennünk. Az 'áldozat' pedig Liam volt. Egyből felhívtam Daniellet, aki pár perc elteltével be is ért.
-Mi történt? - rohant oda egyből hozzám. Liam hiányában én voltam az egyetlen gondolkodni tudó ember.
-Mi sem tudjunk. Éppen hozzád indult... egy óra múlva pedig csörgött Niall telefonja, hogy bent van a kórházban. Azóta nem jött ki az orvos a műtőből. - mégis Zayn szólalt meg helyettem. Nem tudtam válaszolni, mert tényleg fogalmunk sincs, mi baja van.
-Műtét? Úr isten, minden az én hibám. - sírta el magát Danielle. Nagyon aggódott Liamért, igazán szerette őt. Azt hiszem én is szeretek valakit, de nem lehetek vele. Emily... beugrott egy emlék.

Ekkor egy padhoz értünk, oda leültünk, és beszélgetni kezdtünk.
-Szép a szemed! - mélyedtem el a két kék "csodában".
-Köszönöm. Szép a mosolyod! - bókolt ő is. Ezt célzásnak vettem, ezért közelebb mentem hozzá, és megcsókoltam.

Gondolkodásomból kizökkenve a többiekre pillantottam. Mindenki körmöt rágva, pattanásig feszülve várta az orvost, aki még mindig nem jött ki a műtőből. Nem tudtunk mást tenni, mint várni....

Remélem tetszett *-* szokásos a komi határ, de azért megkérlek benneteket, hogy komizzon aki elolvasta, mert nem tudom, hogy mi tetszik benne, illetve mi nem. Ha valami nem tetszik, akkor szívesen olvasnám a kritikát. Szóval kérlek próbáljátok meg megfogalmazni a gondokat, hiszen nem vagytok olyan sokan, akik olvassák. De nekem ez is bőven elegendő <3 :D puszi mindenkinek :* <3