72. fejezet - veszekedés...

Hali mukik! :33 na nem húzom sokáig az időtöket, csak meg szeretném köszönni, hogy kiálltok mellettem mindig :) szeretlek titeket, de nagyon <3 :*
ui.: ide is sok komit várok :33 
 
Pal Bianka: köszi :$ és hát igen, így adta az ihlet xdd és köszi az ötletedet, sokat segítettél nekem :)* semmi gond, nekem az is elég, hogy a másikba feliratkoztál :D hát szerintem egy 'Kevin a galamb' című oldalon, fb-n. nem lehetséges? xdd nagyon szépen köszönöm<3 és örülök, hogy ez volt az első blog, amit olvastál :) igen, mindent megértettem ;* siettem vele, és te adtad az ihletet drága:*
Óffi07: *szokásosujjongásújkomimiatt* xd köszönöm, azért is :* nem baj, ha csöpögős, én is szeretek minden Directionert<3 és ezt még nem írtam le neked, de nagyon örültem, amikor 'visszatértél', mert hiányoztak a komijaid és anno -még a blog elején-, te voltál az első ismeretlen komizóm :)
G. Tekla: úúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú akkor tőlem is <3 :)) köszike :$ örülök, ha valakinek meglepetést tudok okozni :33 és annak is, hogy tetszett :D siettem vele :) puszi :* xoxo 
Barbara Pistai: úúúú most is nagyon köszi *-* :* xd
Gréta: köszi Muki! :* nem negatív, hanem építőkritikának vettem, talán ezért nem :) nyitott vagyok a rossz véleményekre is, hogy tudjak változtatni :D hoztam, annál hamarabb, amennyire csak tudtam :33 <3

*Emily*
Lehet nem is nekem kellett volna kinyitnom az ajtót, ugyanis Brice állt a küszöb másik végén. Arca még egy hónap alatt sem változott semmit, ahogy az eltelt pár évben.
-Brice te... - kezdtem, de nem tudtam tovább mondani. Szorosan magához ölelt, úgy hogy még megszólni sem tudtam volna. De nem is nagyon akartam mit mondani.
-Ne haragudj rám kérlek... - suttogta. Mindezt Louis a lépcsőről figyelte végig, kíváncsian.
-Nem mondom, hogy nem haragszom, de ezt inkább beszéljük meg! - kértem, miután elengedett és beengedtem az ajtón.
-Átmegyek anyuékhoz... - szólalt meg Lou, majd egy csók után távozott.
-Szóval... ülj le, hozok valamit inni! - intettem Bricenak, aki bólintva leült. Kimentem a konyhába és öntöttem nekünk szörpöt, majd visszamentem és leültem vele szemben.
-Miért mentél el? Miért nem szóltál? És most mit keresel itt? - kérdeztem sorba, egyre jobban felemelve a hangomat.
-Sajnálom... - sütötte le szemeit.
-Mesélj! - sóhajtottam és teljes figyelmemet neki szenteltem.
-Kaptam egy levelet még ősszel, hogy felvettek Amerika egyik leghíresebb főiskolájára. Nagyon meglepődtem, hiszen én még múlt tanévben jelentkeztem. De el kellett mennem.. levélben közöltem mindent Madisonnal, veled pedig sehogy. Tőled nem bírtam volna elbúcsúzni, nem engedtél volna el. - regélte el.
-De minek jöttél vissza? - néztem rá furcsán, hiszen bőröndjei is itt voltak.
-Madison... - mondta halkan, és mivel nem reagáltam folytatta. -Nagyon hiányzik... tudom, hogy nem bocsátana meg nekem soha, ezért jöttem hozzád. Kérlek segíts! - ült le mellém.
-Annyira idióta vagy, te vad barom! - öleltem meg szorosan és egy könnycsepp folyt le az arcomon, amit egyből letörölt, nem engedte útjára a könnycseppet.
-Hiányoztál! - ölelt vissza.
-Te is.. és igen, segítek! - válaszoltam már mosolyogva. -Szólj kérlek Louisnak.. én addig összeszedem a cuccaimat. - keltem fel, ő pedig bólintott. Felmentem a szobámba, elővettem a bőröndömet és gyorsan összepakoltam. Mire leértem, arra Louis és Brice valamin nagyon nevettek.
-Srácok... nem tudom mi olyan vicces, de menjünk! - nevettem el magam.
-Madame! - hajolt meg előttem Lou és elvette a bőröndömet. Beültünk a kocsiba és két órán belül Londonban voltunk. Leraktuk az én cuccomat, utána Bricét is. Louis hazament, minket pedig kitett a Hyde Parkban, Madison házától nem messze.

*Brice*
-Nyugodj meg oké? - kérdezte mosolyogva Em. A mosolya olyan nyugtató volt, nem is kellett több. Elindultunk Madi háza felé, közben pedig sokat nosztalgiáztunk. Beláttam, hiba volt elmenni.
-Akkor te csengetsz, én addig elbújok! - nevettem el magam, mire mosolyogva bólintott. Ujjait a csengőre helyezte, majd meg is nyomta azt. Madison pár pillanat múlva ki is jött. Gyönyörűbb volt, mint valaha...

-Meglepetééééés! - kiáltotta el magát Emily, Madison pedig mosolyogva ugrott a nyakába.
-Te mikor jöttél haza? - kérdezte hitetlenkedve.
-Ma! De nem is ezért vagyok itt... - fordult felém.
-Akkor? - értetlenkedett volt barátnőm.
-Hoztam egy meglepetést. - kacsintott rám, mire előre léptem, így Madison rálátást nyert a 'meglepire'. Figyelemmel vártam reakcióját, de nem mondott semmit, csak mosolygott. Pár csendes pillanattal később Emily nyakába ugrott és megölelte.
-Köszönöm! - suttogta halkan, de én is hallottam és elmosolyodtam.
-Na gyerekek, akkor én elmentem! - nevette el magát és távozott.
-Hát... szia Madison. - vakartam meg a tarkóm.
-Szia! - mosolygott zavartan. -Esetleg... öhmm.. bemehetnénk. - mondta halkan és bement, mire én is követtem.
-Parancsolj! - nyomott a kezembe egy pohár teát, majd leült a kanapéra és maga mellé mutatott.
-Köszi. - ültem le.
-Szóval... hogy hogy itt vagy? - kezdett bele a kínosnak tűnő beszélgetésbe.
-Őszintén? Mert hiányoztál... ott voltam egy hónapot, és nem volt nap, hogy nem azon gondolkodtam volna, hogy te haragszol-e rám. Hogy szeretsz-e még, hogy itt vagy-e még egyáltalán. Csak reménykedni tudtam, hogy nem jöttél össze bárkivel is... - mondtam és végig a szemébe néztem.
-Te is hiányoztál Brice.. szeretlek még, nagyon is. De mi nem leszünk többet együtt.. - hajtotta le a fejét.
-De miért? - fogtam meg a kezét.
-Mert nem bízom benned. Egyszer átvertél, itt hagytál.. többször nem engedem. - szorította meg a kezem.
-De többet nem teszem... - mosolyodtam el.
-Megígéred? - kérdezte.
-Teljes mértékben! - válaszoltam, majd közelebb húztam és megcsókoltam. Megint Emilynek köszönhetem, hogy kibékültem a barátnőmmel...

*Emily*
Miután magára hagytam a két galambot, hogy turbékoljanak, úgy döntöttem elmegyek Louishoz. Már épp a ház előtt álltam, mikor Harry feldúltan jött ki a Direction házból.
-Harry mi a baj? - kérdeztem, de mintha meg sem hallotta volna. Beült a kocsijába és elhajtott. Értetlenül léptem be a házba, ahol még mindig vita folyt. Egyik fiú sem vett észre, amíg el nem ordítottam magam.
-FIÚK! CSEND LEGYEN! - kiabáltam, mire végre mindenki felém fordult. Niall egy szó nélkül követte Harry példáját, és kiviharzott az ajtón.
-Ez mégis mi a fene volt? - kérdeztem értetlenül. Louis közelebb lépett, majd a fülembe suttogott:
-Gyere majd a szobámba. - mondta és felment a lépcsőn. Nagy figyelemmel követtem Louis távolodó testét, amint a lépcsőfokkal küzdött. Tekintetem aztán a két másik fiúra kúszott, először is Zaynre. Szemei dühöt és mérhetetlen szeretetet tükröztek, kezei ökölbe voltak szorítva. Liam annál inkább nyugodt volt, de szemeiben szomorúságot és egy csöppnyi mérget véltem felfedezni.
-Mi történt fiúk? - kérdeztem értetlenül.
-Csak egy kicsit összekaptunk, de megoldjuk. - mosolygott Liam. Zayn szemei még mindig vöröslöttek, kezdtem kicsit félni. Elképzelni sem tudtam mi lehet az, ami ekkora haragot kelt mindenkiben.
-Menj fel Louishoz... - nyögte ki végül Z. Bólintottam, majd barátom szobájába mentem.
-Louis... mi ez az egész? - kérdeztem, mikor becsuktam magam mögött az ajtót.
-Gyere ide! - mutatott maga mellé, ugyanis az ágyán ült. Odasétáltam és az ölébe ültem. -Ne haragudj rám, nem az én döntésem volt... - suttogta.
-De micsoda Lou? - kérdeztem, de utólag megbántam...