55. fejezet - újraéltem...

Hali! :3  sajnálom, hogy most csak 3 komim lett... azért meghoztam a részt, de most egy kis ideig /ez tőletek függ meddig/ nem hozok újat! Majd a végén megtudjátok ;) na akkor jó olvasást! ;*
UI.: közben mindenképpen hallgassátok EZT! :) 

Lia: de mégis :D xdd nem akarom, hogy megverj! :/ és most meglátod milye lesz Emilynek xd köszi :$ :*
gumicukor:*: mindjárt megtudod :) igyekszem kevesebb veszekedést belecsempészni *-* folytatoom :) puszi :*
G. Tekla: mert így izgalmas :p <3 majd meglátod mindjárt :D siettem :* xoxo

*Madison*
-Úristen mi történt vele? - kérdeztem, mikor beléptünk a kórterembe. Louis egyből ránk kapta a fejét, szemei könnyesek voltak, valószínűleg veszekedtek. Leültünk mi is és Lou töviről-hegyire elmesélte az egész történetet.
-Az egész az én hibám! - hajtotta vissza fejét Emily kezére.
-Ne hülyéskedj Louis! - simított végig Eliza a fiú kezén. -Eleanor hibája...
-Nem... ez az én hibám. Nem csaltam meg Emilyt, mégis csak bajt hozok a fejére. - mondta egyre hangosabban, mire Em keze megmozdult. Pár pillanat múlva kinyitotta szemeit és furcsállóan nézett ránk. Kitépte kezeit Louisé közül és felült.
-Anyu, Brice! Ők kik? - kérdezte ránk mutogatva. Persze, hogy Bricera is emlékszik, hiszen kiskorúk óta ismerik egymást.
-Tényleg nem ismersz meg?! - kérdezte Louis kisírt szemekkel.

*Emily*
Nagyon erősen gondolkoztam, de semmi nem jutott eszembe. Mikor ránéztem a fiú arcára, az én szemeim is könnyel teletek meg. Hogy miért, azt nem tudom.
-Nagyon sajnálom... nem! - hajtottam le a fejem, ekkor egy orvos lépett be.
-Kérem menjenek ki! - utasította anyuékat, akik távoztak. Az orvos és egy nővér megvizsgáltak, és visszahívták a többieket.
-Nagyon sajnálom Ms. Parker, de magának az elmúlt 2 és fél évből semmi emléke nem maradt meg. - mondta lehajtott fejjel az orvosom. -Így nem emlékezhet magára Mr. Tomlinson, és magára sem Madison. - tette hozzá.
-De... soha többet nem fog emlékezni rám? - erősködött a fiú. Nem értettem milyen szerepet töltött be az életembe, hogy ennyire akarja, hogy emlékezzek.
-Nem maradandó az amnéziája, de hosszú hónapokig is eltarthat. Viszont az is lehet, hogy csak pár napról van szó... ezt nem lehet tudni. Innentől csak egyesével maradhatnak bent. - tájékoztatott és kiment. Legelőször anyu maradt bent.
-Kicsim! - ült le az ágyam melletti székre. -Tényleg nem emlékszel semmire? - simított végig az arcomon.
-Sajnos nem.. - sóhajtottam. -De apu hol van?
-Tudod... ááá mindegy. - legyintett egyet.
-De én tudni szeretnék mindent, ami velünk történt. A fiút hagyd ki, azt majd vele. Bár fogalmam sincs ki volt ő nekem, de nem baj. - mosolyogtam biztatóan.
-Hát legyen... még tavaly szeptemberben apu munkája miatt Doncasterbe kellett költöznünk. A repülőn megismerkedtél egy Tyler nevű fiúval, akivel jártál 2 hónapot, de ez nem lényeges. - mondta, de félbe szakítottam.
-Ezt hogy érted?
-Nem szerelemből jártál vele, hanem felejtésből. De ezt majd Louis. - mosolygott, majd folytatta. Elmesélte, hogy ők elváltak, apu nem itthon él, hanem Amerikában az új családjával. És azt is elmesélte, hogy neki is van új családja, Peter és Tony, és itt élnek velünk Londonban. Elméletileg ők is bejönnek majd látogatni. Fájó szívvel hallgattam végig a szomorúbbnál szomorúbb történeteket, amiket egyszer át is éltem. Aztán pár perc múlva anyu kiment. Brice jött be azzal a lánnyal.
-Nem csak egy ember jöhet be? - kérdeztem értetlenül.
-Psszt! Csak szeretném bemutatni a legjobb barátnődet és az én csajomat. - nevette el magát. -Ő itt Madison! - mutatott a lányra. Elég jóba lettem Madisonnal, talán nem is baj, hogy nem emlékszem rá, mert így is remek barátnők leszünk. Beszélgettünk kicsit, és Brice azt is elmesélte, hogy mi egyszer már csókolóztunk, ami miatt nagy balhé lett Louisssal.
-Csak tudnám milyen szerepet töltött be az életembe. - sóhajtottam.
-Mi kimegyünk, ő bejön és meg is tudhatod. - mosolygott Brice és tényleg kimentek. Az ajtón Louis lépett be.

*Louis*
-Szia! - mosolyogtam a lányra, mikor beléptem az ajtón.
-Szia! Kérlek ülj le és mondd el, hogy ki vagy te nekem, mert halvány fogalmam sincs. - mondta, mire leültem és mesélni kezdtem a pités megismerkedéstől egészen a mai napig. Mosolyogva hallgattam saját mesémet kapcsolatunkról, mintha csak unokáimnak mesélnék a nagymamájukról. Néhol könnyek gyűltek a szemembe, de nem szólt közbe. Mintha újra éltem volna a saját történetünket... Ő csak figyelemmel, néha mosollyal, izgatottan követte az eseményeket. Azt hittem emlékszik, de rá kellett jönnöm, hogy nem.
-Ennyi... itt vagyunk most. - sóhajtottam, mikor végig értem szerelmünk történetén. Nem is történetén, történelmén.
-Sajnálom, de még mindig nem emlékszem. Sem az üzenetre, se semmire. - mondta és lehajtotta a fejét.
-Értem.... semmi gond. Azt hiszem hazamegyek. Mondanám, hogy hívlak, de nincs értelme. - válaszoltam és kimentem az ajtón. Szomorú tekintetem láttán a kint állók nem kérdeztek semmit, csak hagytak elmenni.
***************
-Louis! - ugrott a nyakamba Harry, mikor hazaértem. -Hol voltál?
-Kórházban. - mondtam és leültem a kanapéra.
-Mit kerestél te ott? - kérdezte Zayn. Sóhajtottam és mesélni kezdtem.
-Akkor meglátogathatjuk? - kérdezte aggódóan Niall.
-Bocsi szöszi, de nincs értelme. Nem akarom, hogy még jobban összezavarodjon. - mondtam és ott hagytam őket, elmentem lefeküdni.

NA SZÓVAL... RÉSZ ADDIG NEM LESZ, MÍG ÖSSZE NEM GYŰLIK 5 KOMMENT. SAJNÁLOM, DE EGYRE KEVESEBBEN NÉZITEK ÉS ÍGY SEMMI ÉRTELME AZ EGÉSZ BLOGNAK... PEDIG 55 RÉSZ NEM KEVÉS SZERINTEM... :(