50. fejezet - félelem

Hát sajnálattal látom, hogy most csak ketten komiztatok! :( de a 7000-t túlléptük *-* akkor jó olvasást! :*

Pal Bianka: köszi, majd meglátoood :) nem nagyon szeretnék másokat összehozni, mert az előző blogomat ezzel csesztem el xdd visszajelöltem :'D itt a kövii! :33
G. Tekla: mert így izgibb xd tudom, visszajelöltem :) majd most meglátood *-* siettem! :D köszi :* <3

*Louis*
-De mégis mitől? - kérdezte értetlenül Niall.
-Hogy elhagy... hogy nem vár meg... hogy nem fog már szeretni... félek a jövőtől Niall. - suttogtam halkan.

-Istenem Louis... ne gondolj ilyen baromságokra! Emily igenis szeretni fog téged mindig! Érted? Mindig! Ti egymásnak lettetek teremtve. - oktatott ki.
-Eleanornál is ezt mondtad. - vágtam oda kicsit sem kedvesen.
-Nyugi haver... az csak kedvességből volt! - mosolyodott el egy pimaszul. -De ilyen hülyeségeken ne gondolkodj! - ütögette meg a vállam és felállt. Kicsit elgondolkodtam, és talán igaza van Niallnak. Ha Emily eddig szeretett, akkor megvár, ha meg nem vár meg, akkor eddig sem szeretett... amit azért kétlek. Gondolkodásomat a telefonom csörgés zavarta meg. Meg sem nézve ki az, a fülemhez emeltem a telefont.
-Igen? - szóltam bele.
-Louis! Már most nagyon hiányzol... - válaszolt Em, ami nagy mosolyra késztetett.
-Te is kicsim, de kibírjuk! - próbáltam biztatni, de én magam sem voltam benne biztos.
-Remélem! - sóhajtott. Még beszélgettünk kicsit, mikor megkezdtük a leszállást. A gép pár percen belül már a földön volt, így ki is szállhattunk. A hotelba érve egyből felhívtam Emilyt.

*Emily*
Gondolkodtatok már azon, vajon milyen érzés lehet elhagyni valakit 3 hónapra, akit mindennél jobban szeretsz? ... hát még én sem. Azonban most itt van 3 kerek hónapom, hogy ezen gondolkozzak és át is éljem. Sajnos nem tehetek ellene, ha anyu nem engedett el...
************
-Anyu én meglátogatom Madisont! - kiáltottam a konyhában sürgőforgó anyukámnak. Már 1 hónap telt el, mióta a One Direction Amerikába ment. Nem mindennap beszélünk Louissal, de már nagyjából megszoktam a távolságot. Ne értsetek félre, még mindig imádom és nagyon is hiányzik, de bele kell törődni.
-Oké kicsim! - kiáltott vissza, így a gardróbom elé léptem és kerestem egy összeállítást.

-Anyu, anyu!! - kiáltottam, de nem találtam sehol.
-Nincs itthon, elment boltba. Mit szeretnél? - kérdezte Peter.
-Hát csak meg akartam kérdezni, hogy ez az összeállítás jó lesz-e. - mondtam.
-Szerintem csini vagy! - mosolygott, és úgy nézett rám, mintha a saját lánya lennék. Szeretem Petert, mert úgy tekint rám, mint a saját gyerekére. Ha valami jó dolog történik, akkor büszke rám, vagy örül velem.
-Te miért hagytad el a feleséged? - kérdeztem, mert ez egy kis ideje foglalkoztatott.
-Ülj le! - kérte, én pedig teljesítettem ezt. Mellém ült és szembefordult velem. -Tudod... volt egy 8 éves kislányom... egyik nap éppen a feleségem ment el érte iskolába. Gyalog jöttek haza. A lányom nagy lelkesedéssel mesélt az aznapi táncversenyéről, amit megnyert, mikor megtörtént a tragédia. Körülnézés nélkül léptek le a járdáról és egy kamion óriási erővel ment nekik. A kislányom a helyszínen életét vesztette, a feleségem túl élte. 2 hónap után felépült, de belehalt a lányunk hiányába... - gördültek le a könnycseppek egymást követve a már idősödő arcán.
-Én nagyon sajnálom! - öleltem magamhoz szorosan.
-Köszönöm, de ők már ott vannak! - mutatott fel az égre, amin elmosolyodtam. Ekkor anyu lépett be a bejárati ajtón, Peter pedig letörölte a könnyeit és tátogott: "nem mondtam semmit". Bólintottam és elköszöntem tőlük, majd Madisonhoz mentem. Odaérve kopogtam, aztán csengettem, de nem nyitott ajtót.
-Madi! Majom jöttem látogatni, itthon vagy?! - kiabáltam be, de megint nem válaszolt. Lenyomtam a kilincset, nyitva is volt, ezért bementem. Azonban Madison nem egyedül volt...