42. fejezet - vége...

Na megjöttem :D mindenkinek köszönöm, aki megírta, hogy melyik volt a legrosszabb és a legjobb rész! :) igyekszem a legjobbra törekedni. Ez a rész szomorú, de szerintem ez jól sikerült :) döntsétek el ti! puszi :*
UI.: a cím ne zavarjon meg, nincs vége a blognak, csak ez lett a neve :D szóval 3 komi és hozom a kövit 

Berry Szabó: köszi Beri <3
G. Tekla: köszi :$ köszi, igyekszem olyat írni, mint az előző és a 39. fejezet :D és semmi gond, a novella tényleg nem sikerült jól, többet nem próbálkozok olyannal xdd köszi még egyszer :)
Pal Bianka: köszi neked is :) igyekszem törekedni arra :D
gumicukor:*: köszikeee xd semmi gond, novellát nem írok többet nyugi :) xdd itt a kövi, köszi :DD

*Emily*
-De mi történt kicsim?! - kérdezte aggódva Louis. Fájdalmasan gondoltam vissza az előző percekre, amik talán megváltoztatják az életemet. Nem... Louis nem fogja ezt hagyni, ha valóban szeret.
-Csak gyere ide! - nyögtem ki nagy nehezen a sírás közepette.
-Rohanok. - mondta, majd gyorsan kinyomta a telefont. Nem tellett bele sok idő, már csengettek. Gyorsan lefutottam az emeletről. Anyuék hazajöttek, de inkább elmentek sétálni, had dühöngjem ki magam.
-Szia Louis! - borultam sírva a nyakába.
-Kicsim... shh... mondd el mi történt! - kérlelt suttogva. Bementünk és leültünk a kanapéra.
-Nem akarlak elveszíteni! - mondtam és a mellkasának dőltem, így az ölébe húzott.
-Nem fogsz... - válaszolta és a szemembe nézett.
-Megígéred? - kérdeztem könnyes szemekkel.
-Na figyelj! - kezdte, és kitolt az öléből. Kezeit arcom két oldalára helyezte, kényszerítve ezzel, hogy a szemébe nézzek. -Fogalmam sincs, hogy mi történt, de tudom, hogy nem fogsz elveszíteni. Nem engedem! - mondta és hosszan megcsókolt. -De akkor most nyugodj meg, és mesélj! - megnyugtatóan mosolygott rám, aminek volt hatása és regélni kezdtem.
-Miután elmentél anyuék hazajöttek. Apu és Christine felmentek a szobába pakolni, mert holnap reggel megy a gépük. Aztán anyu és Peter azt mondta, hogy üljünk le négyen és beszélgessünk. - itt kicsit elcsuklott a hangom, de Lou rám mosolygott, így folytattam. -Azt mondta anyu, hogy haza szeretne menni. Először nem értettem, hiszen holnaptól itt fog élni, ez lesz az otthona. Tony is értetlenül nézett, tehát nem tudott semmit. Aztán Peter mondta, hogy ő még soha nem járt Magyarországon. Egyből leesett, hogy oda akarnak költözni. Tony szomorú és dühös lett, hisz itt él a barátnője. Felrohant az emeletre, én pedig sírva követtem a példáját. Egyből felhívtalak téged, közben anyuék elmentek valahova és most itt vagyunk. Tony a szobájában. - mutattam az emeletre, és megint sírni kezdtem. Louis szorosan magához ölelt.
-Akkor a mi mesénknek itt vége? - kérdeztem félve.
-Nem.. nem engedem! Nem költözhetsz vissza. - erősködött, de nagyjából felfogta, hogy nekünk nincs közös jövőnk.
-De Louis... muszáj. Szakítanunk kell! - mondtam lehajtott fejjel, mire neki is kikönnyezett a szeme. Meg akart szólalni, de közbe vágtam. -Egyet kérek!
-Nem hagylak el Emily! - kiabált, ami még nehezebbé tette azt, hogy békében váljunk el.
-Csak ne felejts el! És lépj tovább. Annyi szép lány van még, keress magadnak valakit! - mosolyodtam el halványan és folytattam volna, de közbe vágott.
-Nem Emily! - kiáltott megint. Én már lehajtott fejjel, a fejemet fogva sírtam. Közelebb rántott magához és szorosan megölelt.

-Szakítanunk kell! - mondtam megint, mire elengedett.
-Nem akarom ezt hallgatni! Én most elmegyek, de remélem rájössz, hogy igazam van. És ne hagyj itt kérlek! - nézett rám könnyes szemeivel.
-Vége Louis! - sírtam el magam megint. Megrázta a fejét, közelebb jött. Óvatosan megfogta a derekam és közel vont magához. Ránézett ajkaimra, de nem csókolt meg. Vártam, de nem tette. Beleuntam és én leheltem ajkaira a legutolsó csókunkat.
-Ez volt a legutolsó! - motyogtam halkan, szinte a szájában.
-Nem hagyom! - mondta és nyomott egy puszit az arcomra, majd elment. Nem tudom, hogy hova ment, de biztos, hogy nem haza.

*Louis*
Nem tudtam mit tegyek, hogy hova menjek. Nem fogom engedni, hogy Emily elmenjen... soha. Gondolkoztam pár percet barátnőmék háza előtt, a kocsiban ülve, majd legelső célom a Temze volt. Megnyugtatott ez a hely, bármikor jövök ide. Emlékszem, amikor szakítottam Eleanorral, akkor is idevezetett az első utam.
-Hééé, gond van?! - ült le mellém valaki. Hangját egyből felismertem, de nem akartam oldalra fordulni. Nem akartam őt látni...
-Elmegy! - motyogtam.
-De mégis ki? - kérdezte értetlenül az ismerős idegen.
-Ő... - válaszoltam, mert tudtam ebből rájön kire gondolok.
-De.. de hova? - kérdezte zavarodottan.
-Sok a kérdés. - nevettem fel kínosan. -Haza megy!
-Hiszen ő itt lakik. - állt fel idegesen. Azt hitte, hogy ugratom, de mikor meglátta milyen szomorú arcot vágok, egyből visszaült.
-Magyarországon lakott, te is tudod! - mondtam halkan.
-Ezt te sem hagyhatod! - majd maga felé fordított és egy jól irányzott pofont kaptam. Igaza volt... nem itt kéne szomorkodnom, hanem Elizat kellene győzködnöm az itt maradásért. A pofon hatására Brice kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
-Menj te ha meg akarod győzni az ellenkezőjéről! - vágtam oda flegmán és tovább figyeltem a hömpölygő tájat. Egy "szánalmas vagy.." kísértében egyedül hagyott... vagyis nem teljesen. Bár egyedül hagyott volna, és vitte volna magával a fejemben cikázó gondolatokat. Így én és a fránya gondolataim egyedül maradtunk... 
****************
Ma reggel megy Emily gépe Magyarországra. Kómásan keltem ki az ágyból. Megtöröltem a szemeimet, beleléptem a sárgarépás mamuszomba és lebattyogtam a nappaliba, ahol a fiúk reggeliztek.
-Hello! - köszöntem és levágódtam Niall mellé.
-Szia! - köszöntek vissza egyszerre.
-Na mi a terved mára Rómeó? - kérdezte vigyorogva Nialler.
-Mi lenne? Itthon alszom és tv-zek. - rántottam meg a vállam. Tudtam, hogy Emilyre gondol, de nem tudok küzdeni az akarata ellen. Szakított velem.
-Na nem... ki fogsz állni a szerelmedért! El fogsz érte menni és meggyőzöd, hogy itt maradjon. - idegeskedett Harry.
-Nincs erőm ehhez srácok! Elegem van a folytonos harcolásból. Sokkal jobb nekem egyedül. Eleanornál befuccsoltam, Emilynél befuccsoltam. Nem kell több fájdalom. - fakadtam ki, majd az emeletre mentem. Könnyes szemekkel vettem elő közös képinket Emilyvel. Hiányzott, nem akartam elveszíteni, de küzdeni nem volt erőm...