Stole my heart *-*: 2. fejezet - pár perc választ el egy rémségtől...

Gréta: köszi nagyon :D

Remélem tetszeni fog a rész :D Szóval jó olvasást! Iratkozzatok fel, komizzatok.! *-*

*Emily*
Hát igen.. háromnegyed 8 van, és itt ülök a bőröndömön a szüleimmel a reptéren... álmomban se jobbat. Amikor már alig bírtam ki az unalmat, akkor hallottam meg a nevem.
-Emily! - ordított valaki a távolból.
-Brice, te meg mit keresel itt? - kérdeztem addigra már ideérő barátomat.
-Téé-téged.. el akartam búcs-búcsúzni. - mondta szaggatottan, gondolom a sok futás miatt.
-Jaaaj, de édes vagy! - öleltem magamhoz.
-Nagyon fogsz hiányozni! - suttogta a fülembe. Itt vége volt... nem bírtam tovább, elsírtam magam. Még csak most jöttem rá, hogy holnaptól nem lesz London, Hyde park, és Brice... -Sss! Ne sírj! - mosolyodott el, és hátamat kezdte simogatni.
-A Doncasterbe tartó utasok megkezdhetik a beszállást. Mindjárt indul a gép! - hallottuk meg a hangosbemondót.
-Akkor szia Brice! - öleltem meg utoljára, és könnyeimet letöröltem az arcomról.
-Szia húgi! - integetett. Beszálltam, és még 10 percig gondolkodhattam, hisz addig nem szállt fel a gép. Hát, akkor most nézek elébe egy 5 órás útnak. Mit fogok én addig csinálni? A választ nem sokkal később kaptam meg....
-Kicsim, nekünk hátrébb lesz a helyünk, szóval majd ha leszállt a gép, találkozunk. - mondta anya, mire bólintottam, ők pedig távoztak. Ekkor mondták be, hogy kapcsoljuk be az öveket, mert felszállunk. Becsattintottam az övet a helyére, és éreztem, ahogy elhagyjuk a talajt. Negyedóra múlva már ki lehetett kapcsolni az öveket, amit egyből kihasználtam... felálltam és elmentem WC-re. Visszaérve megbotlottam egy fiú lábában.
-Ne tedd ki a lábad, hülye gyerek! - mordultam rá, mikor még nem néztem fel.
-Ne haragudj, én nagyon sajnálom... nem direkt volt... - kezdett el mentegetőzni, aztán felnéztem. Egy gyönyörű ég kék szempár találkozott az enyémmel.
-Hagyd csak, én is figyelhettem volna jobban. - álltam fel.
-Nem, tényleg én voltam a hibás. - nézett rám.
-Egyezzünk meg abban, hogy te is meg én is. - nevettem el magam, mire ő is elmosolyodott.
-Oké. Amúgy Tyler vagyok. - nyújtotta felém a kezét.
-Emily... Emily Parker. - fogadtam el.
-Nincs kedved mellém ülni? Szabad a hely! - kérdezte félénken.
-De, legalább nem unatkozok. - mosolyogtam, és a helyem felé vettem az irányt. Fogtam a táskám, hátraszaladtam anyuékhoz, és szóltam nekik. Bólintottak Tyler ötletére, ezért visszamentem hozzá.
-Na, és miért mész Doncasterbe? - kérdezte, mikor lehuppantam mellé.
-Apumat áthelyezték a londoni cégétől, ezért oda kell költöznünk. - mondtam kicsit unottan.
-Látom nem repesel. - nevetett fel.
-Nem, de ez nem téma. - legyintettem. -Te miért mész Doncasterbe?
-Unokatesómhoz. Egy veled egykorú lány lehet... tényleg, hány éves vagy? - érdeklődött.
-18. És te? - kérdeztem vissza.
-19. - vágta rá határozottan. Ilyesmi dolgokról beszéltük végig az 5 órás utat. Tök jól ki jövünk, nagyon jó fej, és nagyjából egy az ízlésünk.
-Kapcsolják be az öveiket, a leszállást megkezdjük! - mondta egy kellemes női hang.

*Tyler*
Emily nagyon jó fej, tényleg jól kijövünk. És ami nem kizáró tényező, hogy nagyon szép is.
-Kapcsolják be az öveiket, a leszállást megkezdjük! - mondta be az egyik stewardess.
-Akkor én azt hiszem visszaülök a helyemre. - mondta Emily, és a cuccaival együtt indult is.
-Várj! - húztam vissza. -Számcsere? - mosolyogtam rá.
-Oké.. az én kedvencem a 25, szívesen neked adom. - nevetett. -Amúgy tessék, itt a számom. - húzott elő a zsebéből egy névjegykártyát.
-Köszi, akkor majd hívlak! Szia! - köszöntem el tőle.
-Szia, remélem még találkozunk! - integetett. Mondtam neki még egy "Én is"- t, és bekapcsoltam az övemet. Hamar sikerült a leszállás, én pedig egyből az unokatesómékhoz vettem az irányt.

*Emily*
-Nem mehetnék vissza? - nyavalyogtam a taxiban.
-Kicsim, a gépen semmi bajod nem volt. - szólt rám anyu.
-De akkor még nem voltunk ilyen közel... pár perc választ el egy rémségtől. - folytattam, mikor apu már megelégelte a viselkedésem.
-Ha nem akarsz itt lakni, akkor költözz vissza egyedül Londonba. - förmedt rám.
-Befogtam! - húztam össze magam a kocsi szélére. Tényleg odaértünk pár perc alatt. Visszavonom, amit az előbb mondtam... ez a ház nem rémség.
-Ez... ez.. ez egyszerűen gyönyörű! - ámultam el. Egy két szintes, nagy kertes álomház tárult elém.
-Mindent megteszünk, hogy jól érez magad, ha már miattunk kellett ideköltöznöd. - simított végig anyu a hátamon.
-Bemehetek először? - kérdeztem mosolyogva. A szüleim bólintottak, ezért kikaptam apu kezéből a házkulcsot, és mentem is be. A ház belseje még csodálatosabb volt. Egy két emeletes csoda. Minden cuccot bedobtunk a nappaliba, és együtt indultunk "felfedező túrára". A földszinten volt egy konyha, egy ebédlő és persze a nappali. Az első emeleten volt két ajtó. Az egyik mögött ez én szobám, ahonnan még egy ajtó nyílt, ami a fürdőszobát rejtette. A másik ajtó a szüleim szobája, ami mögött szintén egy fürdő volt.
-És akkor mi van a 2. szinten? - értetlenkedtem.
-Az csakis a TE szinted! Mi terveztük apáddal, nézd meg! - mosolygott biztatóan anyu. Felmentem az emeletre, ahol megint két ajtó volt. Megfogtam az egyik szoba kilincsét, és lenyomtam.
-Úristen! - kiáltottam a terem láttán. Egy táncterem volt berendezve mindenféle eszközzel. Ugyanis én nagyon imádok táncolni a gördeszkázáson kívül. A sikításomra a szüleim feljöttek.
-Tetszik? - kérdezte reménykedve apu.
-Még szép, hogy tetszik, köszönöm! - ugrottam a nyakukba.
-Nézd meg a másikat! - mondta anyu, és odatuszkolt. Beléptem a szobába, ami nem is szoba volt.. inkább egy beltéri helység.
-Áááá, ez még jobb! - ugráltam örömömben, ugyanis egy beltéri medencét pillantottam meg.
-Örülünk, hogy tetszik. - öleltek meg. -Remélem tudod, hogy addig nem mehetsz sehova, amíg be nem rendezed a szobádat és ki nem pakolsz! - mutatta fel mutatóujját apu.
-Igen is! - szalutáltam és indultam pakolni, hogy holnap körbe tudjak nézni.

*A ház*